*Nem, a hangot biztosan nem ismeri, de az arrogáns stílusa, már az ajtó mögül is jól kivehető. Mások szemének láthatatlan sötét vigyor húzódik csonka ajkain.* -Ha már itt vagytok... *Rose számára a magázás, nem létező fogalom. Sosem tisztelt senkit magánál jobban, és nem hatották meg az érvek, már gyerekként sem, hogy a tiszteletet meg kell adni. Így, hogy ki az ellenség és barát, azt majd megérzi az illető...*

*Nagyot nyel, s egy hálás pillantással köszöni meg Alex tetteit. Ha neki kellett volna cselekednie, még mindig szobroznának az ajtó előtt, de az ajtó nyílik és végre átlépi a küszöböt. A lakosztályba lépve senkit nem lát, végigfutatja teintetét a terem minden szegletén, majd kérdőn fordul Alexhez.*

*Előre felé mutat, ahonnan a nőt érzi*
- Ha már fogadott minket, legalább köszönthetne valamilyen módon, ahelyett, hogy homályba burkolódzik... Nem azért jöttünk ide, hogy egy hangot halljunk, madame... A barátom, szeretne önnel szót váltani, ha megtisztelné a figyelmével és a jelenlétével.
*nekitámaszkodik a falnak, és onnan várja a választ, de nem tetszik neki ez a rejtőzködő helyzet... nagyon nem... *
- Kérem...
*csak azért beszél, mert Yaelnak fontos a nő. Ha nem lenne, egy szavát sem hallatná*

*Már ép egyik gúnyos mondatainak egyikét formálja, mikor megfordulva szembe találja magát Yaelel. Néma csend borul a szobára, mire sikerül visszanyernie hangját.* -Yael... Látom megszöktél. Épp itt volt már az ideje. Csalódtam, hogy nem törtél ki jóval hamarabb. *Kemény szavaival próbálja leplezni összeszorult szívének, s emlékeinek rohamát.* -És te?... *Szólítja meg a másik férfit.* -Mi a neved? A láthatatlanságom, pedig marad. A külvilág egy ideje megszűnt számomra Xanthe jóvoltából...de már csak idő kérdése...

*Beleremeg a már jól ismert hangba, de a ridegség mellbevágja. Hirtelen nem tud mit felelni, végtére is igaza van Rosettenek. Ha több erőt vesz magán, ha nem hagyja el magát azért, mert elárulta a szeretett nő, talán már évtizedek óta szabad lehetne. Nagyot nyel, ajkai teljesen kiszáradnak, s hiába keresi a szavakat, azok nem törnek elő.*

*Felvont szemöldökkel figyeli az eseményeket, a nő hangja mögött rejtező meglepettség és félelem azonban számára elárulja, mit is érez. Egy sóhajjal ellöki magát a faltól, és nem törődve a nő mondatával, miszerint nem mutatja meg magát, odasétál hozzá*
- A nevem Alexander, és úgy vélem, hogy talán segíthetek... ha Xantheról van szó. Sosem szívleltem őt, de bármit is tett, én ellensúlyozhatom, ha akarja...
~ csak Yael miatt... csak miatta... ~
*győzködi magát, ugyanis senkinek nem szokta felajánlani a segítségét*

*Nos Rosenak nem is kell több, aki nincs Xanthéval, az ellene van. Az ablak felé fordul, háttal a két férfinek, s láthatóvá válik.* -Kétlem hogy tudnál segíteni, a halott fia vérével pecsételte meg a blokkolást, amíg Xanthe él, vagy egy főnix nem tör ki valahogy, senkinek nincs elég ereje hogy segítsen nekem. Senkinek... *Megfordul, megcsonkított arcát megmutatva vendégeinek, ám büszke tekintete fölényes fényéből mit sem vesztve tekint rájuk.*

*Alex szavai szímelegentően hatnak rá. Aki ismeri Alexet, az mind tisztában van vele, a férfi nem épp a segítőkészségéről híres. Hálálkodva néz rá, mióta itt vannak nem először. Rosettet hallgatva elszorul a szíve, s végre látva őt, ha csak hátulról is boldogság önti el. Az a hosszú szőke hajzuhatag, a kecses finom női alkat, de mikor megfordul a szeretett nő, akárha köldökébe kampót akasztottak volna, gyomra görcsbe rándul. Ám azok a büszke szemek, pont mint azelőtt...* -Rose... *Egyszerre önti el a düh, s a szánalom ködös egyvelege.*

- Szép...
*jegyzi meg minden érzelem nélkül*
- Xanthera vall az effajta büntetés. Szóval a halott fia? Hmm... nem is tudtam, hogy van fia... saját kezűleg öltem volna meg, de úgy látom, kegyed megelőzött, és nagy árat fizetett érte...
*előbb Yaelra néz, majd Rosette-re, aztán odasétál elé, hogy közelebbről is szemügyre vehesse az "ábrázatát"*
- És, ha valakinek Xanthe vére folyik az ereiben?
*teszi fel mosolyogva a kérdést*
- A rokonom, így megy ez a tűz elem hordozóinál, szegről végről mind rokonok vagyunk, csak sosem hangoztatjuk, mert gyűlöljük a másikat. Tehát úgy vélem, én segíthetek... persze nem ingyen.
*mosoly szélesebbé válik, az, hogy a főnixek foglyok, kicsit a szívébe mart*
- Cserébe szövetséget kérek... van valaki, a főnixek között, akinek sokkal tartozom, és nem hagyhatom, hogy börtönben sínylődjön...
*ez Alex... mindig minden helyzetet a maga oldalára fordít, ha tud*

*Büszke tekintettel méri végig Alexet, majd felkacag. Yael reakcióját figyelembe sem veszi.* -Először is, ha segítségre lesz szükségem tőled, majd szólok... másodszor pedig, történetesen a főnixek kiszabadítása az én terveimben is szerepel, anyám nem sokáig bírnná ki az a másik kettőt. Zeirát is szívesen látom, hisz elég közel áll a fiamhoz... de Mael apját, nem vagyok hajlandó segíteni. *Túl büszke, hogy a férfi segítségét kérje, a hangneme egyenesen irritálja.* -Mellesleg, ha Yael drágának annyira fontos vagyok... *Itt Yaelre néz.* -Tökéletesen megfelelek neki így is. Vagy nem édes? *Gúnytól csöpögnek szavai.*

*Összekapcsolódik tekintete Rosettével, végül halvány mosolyféle bújik ajkaira.* -Makacs, önfejű akaratos nőszemély... de az én múzsám. *Halkan beszél, de érthetően. Legszívesebben karjaiba zárná Rose-t, de mind hiába. Ő biztosan eltaszítaná. Sosem adta ki érzéseit mások előtt, amit most sem várhat el tőle, bármennyire is szeretné.*

*vállat von*
- Akkor maradjon ilyen, szépségem... ha nem kér a segítségemből. Ami Castort illeti, a kedves apukát... nem áll szándékomban neki segíteni, miatta kellett elmennem annó, és most, hogy itt vagyok... jól érzem magam a bőrömben. Attól, hogy egyek a céljaink, nem kell segítenünk egymást. Én ön nélkül is boldogulok... maga meg csak éljen homályban, meg bezárkózva így... ha annyira szereti ezt az arcot. Ohh, elfelejtettem mondani, hogy a főnixek segítségére várhat... sem Darla, sem Zeira nem fogja helyretenni csúfságát, ismerhetné már őket... De a csúf külső legalább megmutatja, milyen ocsmány a belseje...
*eddig tartott Alex kedvessége... csak Yael miatt marad, mert látja a férfin, hogy talán még szüksége lesz rá, máskülönben már fütyörészve elment volna innen*

-Merész szavak, ahhoz képest, hogy az én kastélyomban vagyunk, és világért se rontanám az egódat drága, de még így is szebb vagyok, mint a te belső világod halottkám... *Na igen, nem akad sok olyan nimfa és druida, akikhez ne jutott volna el Alexander csúfos halála, és diadalittas visszatérte.* -Ami pedig a segítséget illeti, hidd el, soka sorban állnának érte, hogy az én kegyeimet kiérdemeljék, ahogy ezt anyám is tette mindig. *Ismét Yael felé fordítja tekintetét, s jól ismert macskás, kecses mozgásával a férfi felé indul, majd körbefonja karjait a nyaka körül.* -Ejnye Yaelkém, elpuhultál, hol az a felbőszült állat, aki minden szóra ugrott, hogy megvédje a múzsáját?... Sebaj, lesz időm ezen is változtatni. A régi Yaelt akarom. *Böki ki keményen.*

*Rosette karjait érezve nyaka körülhevesebben kezd verni a szíve, kemény szavai ellenére is. Sosem volt mazoista, de úgyfest a dolog, ha Rose mellett marad, nem lesznek túl kellemesek a következő napok...* -A régi Yael el sem ment angyalom *Kezeit Rose csípőjére fekteti.* -Csakhogy nem ugorhatok Alex torkának mert... *Miért is? Fut végig agyán a gondolat, nem tudja hogy is foglalhatná szavakba mi van közöttük, vagy egyáltalán akarja e szavakba önteni.* -Ugyanis egy... barátom... *Mondja kissé halkabban.*

- Nekem sem szándékom, sem érdekem a kegyeiért sorban állni...
*veti oda a szavakat, de összeszűkül a szeme, ahogy hallja a nő Yaelhez intézett mondandóját, attól meg egyenesen hányingere lesz, amit a férfi válaszol neki, kivéve persze a róla szóló részt. Nem ugrik a nyakának, hát persze, hogy nem, mert legyőzni nem tudná... Valami harag lángja bontakozik ki a szívében, amiért a druida így viselkedik a nő jelenlétében*
~ Egy utolsó ribanc... és még Anabelle-t kurvázta le, mikor ő egy ilyet szeret... ~
*tényleg felfordul a gyomra, ahogy kettejükre néz*

*Elégedetten nyugtázza, hogy Yael még mindig a hatása alatt áll, majd eltolva magától a kanapéra mutat.* -Le is ülhettek, ha sokáig maradtok, de az ajtó is nyitva áll. *Közli teljesen közömbösen, de Alex arcát fürkészve elmosolyodik.* ~Barátok...~ -Alexander, mondhatnám, hogy aki Yael barátja az az enyém is, de akkor hazudnék. *Jegyzi meg sokatmondóan.* -Tudod, itt nagy erény, a tisztelet, és a fegyelem...

*Egyikről, a másikra néz.* ~ Remek, már is utálják egymást. Ezt jól megcsináltad Yael...~ *Vívódik magában, de arcán a kifürkészhetetlenség maszkja feszül. Menjen? maradjon? nem tud dönteni, talán mennie kellene. Nem hiszi, hogy egyszerre kibírná a Rosettel való találkozást, és a fia látványát is... Kérdőn Alexre pillant, mintha tőle várná a választ.*

*Kedve lenne eljátszani a nővel, még jobban elcsúfítani, hogy egy életre megemlegesse. Nagyra tartja magát, de Alex szemében még mindig egy nagy senki. Minden további fölösleges szóváltás nélkül indul kifelé a lakosztályból és a kastélyból is. Megmagyarázhatatlan haragját csillapítania kell. Nem tudja, hogy Yael vele tart-e majd, de ha nem... akkor valószínűleg nem látják egymást egy ideig. Ez a nő kettejük közé olyan éket vert, amit nem lehet olyan egyszerűen kihúzni. Eddig is csak Yael miatt fogta vissza magát, és próbált rendesen viselkedni, de a csalódás, ami most megkörnyékezte, ismeretlen és veszélyes érzés*

-Pápá Alexander, nem kísérlek ki ha nem veszed zokon. *Kacagja a férfi után, majd dob egy csókot Yaelnek, aki tétován néz a férfi után.* -Hord el magad... gyere vissza ha már tudod mit akarsz. *Hirtelen vált közönyével teljesen letaglózza a férfit, akinek elszorult torkából nem törnek elő búcsúszavak, Alex után sétál, nagyon lassan, mert ha gyorsítana, talán a fejében való zúgástól, kavalkádtól nem bírna állva maradni. Becsukja maga után az ajtót, s Rosette fölényes kacajt hallat odabent. Ha nem is lett szép, de legalább a szívét megmelengette a két összezavarodott férfi távozása.*

*Börtönében volt ideje gondolkodni Nimphadirah hosszú életéről, harcairól, gyermekeiről... Minduntalan visszavágyódva ide tűrte a sorsot, bár szabadulása hamarabb bekövetkezett, mint azt várta. Nimphadirah uralkodójaként alighanem csődöt mondot, hisz törvényeit újfent megszegték, holott csupán rejtegette, s nem megölte a gyermekeket..
Gondolataiból az előtte magasodó villa zökkenti ki. Hát persze.. Wishtracker. Az ő legkisebb lányának otthona. Elmélázva töpreng néhány percig, végül legyőzve kételyeit az előcsarnokba veszi az irányt. Rosettet azonban nem találja itt, így hát türelmesen helyet foglal egy szolgától csent szőlőfürt társaságában szeretetteire gondolva.*

*Ha megakarja mutatni kedvesét a világnak, legjobb döntés, ha a lázadók kis birodalmába viszi, itt ugyanis az élvezetek netovábbja reményében Nimphadirah szinte minden lakója előszeretettel fordul meg. Büszkén sétál Nodissa mellett, azonban arcán a jólismert rideg vonások sejlenek fel, mik csak a valkűr lányra pillantva tűnnek el-el ábrázatáról.
A villába lépve az előcsarnokba vezeti Nodissát.*
- Meglátod szeretni fogod ezt a helye... *Félbemarad mondanta mikor megpillantja a hőn szeretett főnixet.* -Darla... *Suttogja maga elé, ám csakhamar észheztér a lány ujjai melegétől, és mély levegőt véve magához húzza Nodissát, átkarolva őt.* - Nodissa, engedd meg hogy bemutassam szeretett...pártfogómat, Darla-t. *Mély tisztelettel fejet hajt a főnix előtt. Legszivesebben karjaiba zárná, de nem kockáztatja tükörsima tavú lelkét morlajó örvényléssű fenevadért...*

*Kissé félve sétál Lance mellett, hiszen továbbra is tökéletlennek érzi magát a férfi mellett haladva… minden kutató pillantás csodálatot és féltékenységet tükröz. Valószínűleg azért mert ujjai Lance ujjai köré vannak csavarodva már mióta kiléptek a valkűrök földjéről. Félelme elárasztja amikor Lance elhallgat s ő megpillantja Darla-t a hatalmas főnixet kinek ereje előtt hódolni kell, tisztelegni és már csak ettől a gondolattól is megrogynak térdei hogy térdre vethesse magát… azonban Lance magához öleli és nem engedi… szemeit lesüti, hiszen ki ő hogy csak úgy bámulja Darlat… majd pedig a szeretett férfit követve fejet hajt és néma csöndbe burkolózva, retteg szívvel hallgat.*

*Amint észreveszi Lancet az ismeretlen, kissé félénk lány mellett lépdelve halványan elmosolyodik, mégis mardosó féltékenység lesz úrrá rajta, mint mindahányszor mással látta a számára oly fontos személyeket. Fensőbbséges pillantással veszi szemügyre a lányt, végül elnézően mosolyt küld felé.*
-Igazán bájos lány Lance. *És ezzel le is zárja a témát. Lance ölelő karját figyeli, egy kárörvendő kacaj kíséretében.*
- Ne szorongasd úgy, a végén még megtalál fagyni. *Somolyog egy kósza tincsével játszadozva.*
- Mi szél hozott titeket? *Kérdi végül mekegyelmezve a kínos percektől a párost.* -Különös kis pár. Egy druida és egy valkűr... *Töpreng félhangosan..*

*Nem tudja nem észrevenni a főlényességet, amely Darla egész lényéből árad, mégis csupán megmosolyogja a féltékenység jáci szellőét, ami körülöttük kering egy pillanat erejéig, hogy aztán úgy tűnjön tova, mintha soha nem is lett volna.* -Valóban bájos lány és emellett gyönyörű. *Felszegett fejjel beszél, s mikor azt látja Darla elfogadja őket egy másik kérdés csendül.*
-Nem tartom különösnek a kapcsolatunkat.. Azért vagyunk it, hogy megmutassam neki, mennyire gyönyörű is valójában. *Végig érzéstelen vonásokkal ékeskedik miközben beszél, de Darla nem tűnik mérgesnek, sőt. Jobban ismeri bárkinél. Az ölelésre tett megjegyzésre valóban enged a szorításon, mégsem ereszti el Nodissát, e helyett inkáb nyom egy csókot a homlokára, majd az orrára.*

*Nem is veszi észre ahogy a bőrén, játszi könnyedséggel csapnak fel a fagy hullámai a szórításra, csak mikor Darla szóvá teszi... továbbra sem mer szólni... talán mert az ő figyelmét sem kerülte el a féltékenység egy lágyabb szellője, vagy talán mert tényleg különös lehet egy valkűr s druida kapcsolata. Nem tudja de mikor a szorítás enged karjaival az izmos karokba mar.. mert fél, hogy azok nélkül mindjárt összeesik.*
~Nem tartom különösnek a kapcsolatunkat.. Azért vagyunk it, hogy megmutassam neki, mennyire gyönyörű is valójában.~
- Nem vagyok az...
*Buknak ki belőle a szavak... de amint Lance megcsókolja szerelemittasan s megrészegülve kap az ajkak után, hogy csak egy pillanatra újra érezhesse azokat saját ajkain.*